ELMENT UHRIN ZOLI BÁCSI – PORTRÉTÖREDÉK A DERŰ EMBERÉRŐL
A Zoli bácsiról készült képet – amelyen, mint mindig, most is fülig érő szájjal fogadott –, péntek este sok vacillálás után mégiscsak elküldtem Facebook üzenetben Zitusnak, a lányának. Nem sokkal később Zita hozzászólásában megköszönte „az utolsó fotót az édes, egyetlen drága Apucikáról”. Ezt követően az egyik barátnője ezt írta hozzá: „mindenki Apucija volt és marad!”. Bizony.
Úgy léptem át először az Uhrin család küszöbét,
hogy nem is találkoztam gazdáival. Ugyanis a ’91-es év utolsó estéjét, mint a kis Zoli vendége, hetvened magammal a Diófás utcai, sokszobás lakásban töltöttem. És mi sem bizonyította jobban a szülők nagylelkűségét, minthogy vakon teret adtak hetven megveszekedett fejnek.
„Zolikám, még egyben van” – sóhajtott fel Marcsi néni, amikor másnap szép lassan araszolva kanyarodtak be a Lencsési útról, a tűzfészkük felé. Ámbár az épület még megvolt, annál inkább a falak, szőnyegek, bútorok még ma is sok mindenről mesélhetnének. Mondanom sem kell, ezek után a megabuliktól elhatárolódtak, azonban a kisebb, meghittebb, élőzenés családi murik szinte havonta bevették otthonukat.
1993 őszén majd egy évig a csabai Full House zenekarban játszottam. Olyan srácokkal, mint az ezerarcú Berta Jimmy (bohóc), Szloszjár Gyugyó (akit manapság balról kevésbé, jobbról annál inkább megtapsolnak a belvárosban lefektetett tervekért), no és persze Uhrin Zolikával. Az utóbbi név kapcsán ismét a Diófás utcai házban találtam magam, hiszen a próbák mindvégig ott folytak.
A szülők ismételten a lelküket,
és a szombat délutánjaikat áldozták az ördögöknek, mert aki ismeri, hogy egy rockzenekar milyen világháborús elánnal robbantja fel az erősítőit, annak felesleges bármit is megmagyarázni.
A csapat a csörömpölésért – barterben a családi jamboree-kon húzta a jó kis lógétéket, ómegákat, káeftéket, és a kitudja még miket. Ilyenkor közel harminc családtag és barát limbózott a zajunkra. Megesett, hogy vendégmuzsikusként be-beállt közénk Hevó Imi, vagy az akkoriban még csak a békési járási éterekben ismert Pácsó (Rákóczi Feri). Ekkor Marcsi néni vagy fél óránként, két zsömleszelés közben kikurjantott a konyhából: „Buli van!!!”. Ez volt életem egyik legőszintébb placcmesteri hangja. Addig Zoli bácsi szokás szerint kajánul mosolygott a szeme sarkából, és macisan lejtett a mjúzikra.
Egy év múlva a sors és az irónia szövetkezve úgy határozott: Szloszi, Zolika és jómagam már nem lehettünk a zenekar tagjai. Ezzel szemben, mint jóravaló basszusgitárost, szinte évente meghívtak egy familiáris partyra, ahol örömmel konstatáltam: minden maradt a régiben. Buli volt.
Az ezredforduló végén, a jobb körülményekért cserébe,
egy esztendőre elhagytam álmos szülővárosomat. Persze azért haza-hazajártam; és egyszer, 2001 márciusában összefutottam egy nagyon szomorú Zolikával a Százas előtt. „Marcsika meghalt” – közölte. Akkor is, akárcsak most, földbe gyökerezett a lábam. „Lehetetlen!” – dünnyögtem magam elé.
A 2001-es kolbászfesztiválon már újfent otthon voltam, itthon, ahol ismét összefutottam Zoli bácsival (1998-ban alapította és vezette a Csabai Kolbászklubot), akinek szerencsére ugyanúgy nevetett a szeme, mint bármikor.
Két év múlva, amikor Zolika 30 lett, apukája a szülinapi zsúrra kibérelte a vasutas fúvósokat (persze nem volt bonyolult, hisz a kis Uhrin ott dobolt), akik a Vákuum Söröző teraszának startvonalától, a Rákóczi-indulóba belecsapva, megindultak a kultikus ház felé. Noha a zenei merényletnek nem lehettem a tanúja, de este én is beolvadtam a vendégseregbe, ahova már nem zenészt, hanem mint egy régi havert hívtak meg. Buli volt.
Amikor a következő években számtalanszor összefutottam Zoli bácsival a kolbászfesztiválon és az akörüli rendezvényeken, mindig szentelt egy poént a lencsémnek, amellyel izmosította pszichémet.
Többek között, a tavalyi médiagyúrás résztvevői
az ő felvezető kolbászindulójával kezdték el dagasztani a vörös paprikát a darált hússal. És amikor a nóta közben meglátott a színpadon, a mikrofonjával hozzám lépett, és átölelte a nyakam. Természetesen megkíméltük a nagyérdeműt a világ egyik legborzasztóbb duettjének a debütálásától – mivel nem is tudtam a szöveget.
Idén márciusban, az utazás kiállításról hazajövet a városi mikrobuszban, az egyik vezető klubtag fejet csóválva kifakadt: „haragszom a Zolira!”. Kiderült, egyszer Zoli bácsi saját zsebéből töltötte fel (egy jelentős összeggel) a korgó gyomrú egyesület kasszáját. A klub volt a harmadik gyermeke.
Közben az egyik ismerősének már hetekkel korábban megvallotta, hogy „rakoncátlankodik a ketyegője”, amiből a legutóbbi kolbászfesztiválon mit sem vehettünk észre. Ugyanúgy pörgött a sátrak és emberek között, mint mindig – vitálkapacitását szórva fűnek-fának.
Majd az elmúlt pénteken, amikor a nyakamban
a gépemmel kiléptem az önkormányzati ülésről, és ahogy megláttam a derű emberét, csípőből rátüzeltem. „De nagy franc vagy!” – konstatálta nevetve akciómat. Együtt mentünk le a lépcsőn, én a következő munkám felé siettem, ő pedig haza ment, hogy összepakoljon, mert Zitusék már várták Pesten.